Szabó P. Szilveszter idézetek

Nem mondanám, hogy zárkózott vagyok, csak nem nyílok meg mindenütt.

Mint tudjuk, az egy tévedés, hogy Elisabeth lett a címe a musicalnek. Ez jött be, frappánsan szólt. De hát ha megnézzük, nagyon jól láthatjuk, hogy kiről szól a darab... valószínű, ha Halál a címe, nem jöttek volna el rá annyian...

Zálog: Ezt kicsit összekötném azzal, hogy rettenetesen gyűjtögető vagyok, nem dobok ki semmit. Zálogban mindig magamnál tartom azokat az emlékeket, amelyekhez ragaszkodom. Én mesterségesen ragaszkodom ilyen zálogokhoz. Ha egy ember, egy szituáció, egy életmozzanat jelentett nekem valamit, akkor abból ellopok egy apróságot, hogy kézzel foghatóvá tegyem. Mondjuk az intuitív, illetve az általam alkotott, elképzelt világ nagyon erős, ragaszkodom hozzá. Csak van amiből kell egy plusz, egy realizált jelkép.

Magány: Mankó. Nem tartom negatív dolognak. Élni és élni hagyni. Én úgy alakítottam ki az életteremet, hogy hagynak magányosnak lenni, és ez nekem így jó. Mert amikor nem kell, akkor ki tudok lépni belőle. Nem gerjesztem mesterségesen, de például a munkámban megkövetelem. Olyankor nekem nincs ismerős, nincs barát vagy rokon. A magány számomra színvonal, út a tökéletesség felé.

Színpad: Elmesélek egy történetet. Amikor megkaptam a Halált itt az Operettszínházban, miután lejátszottuk az előadást és elment mindenki, átöltöztem és beültem, ha tehettem a nézőtér közepére, ahonnan tíz-tizenöt percig csöndben néztem a csillárt, a falakat és hallgattam azokat, akik eddig itt játszottak. Megközelíthetetlen és hihetetlenül nagy megtiszteltetés. Számomra nem egy önmegvalósítás céljára szerkesztett kis dobogócska. Azok a fák, az a festék, az a lakk, akik előttem játszottak, a múlt, mindez a színpadnak egy pác-jellege, ami soha nem párolog el, hanem beleivódik. Sajnos sokan vannak, akik rálépnek a színpadra, és mindezt nem fogják fel. A mi létünk csupán egy suttogás a színpadon. Jó, ha van 800 emberből talán 20 vájtfülű, aki ezt meghallja, és nem a külsőségek miatt jön el: hogy milyen a haja, hogy hány éves, stb. Szóval azért ferdül el a színészet, a színjáték, a CSODA, mert nem darabot jönnek nézni, hanem embert. Persze nagyon fontos, hogy ki játssza az adott szerepet, de a kettőt (embert és történetet) nem lehet szétválasztani.

Harc: Mindennapos, de szükség van rá, mert motiváló erő. Áldom a Jóistent, hogy nem érem el a céljaimat, mert így mindennapos a harc, és életben tart. Soha nem szerettem pezsgőt bontani az örömpillanatok felett, és nem szerettem megélni a sikert, hogy most eljutottam odáig. Ha pedig más bekövetkezett, akkor valamit változtattam rajta, hogy kicsit más legyen. Újabb célt kerestem. Nem szeretek megérkezni egy állomásra, mert az csupán átmenet.

A barátság fogalma az én értékrendszerem szerint teljesen mást takar. Számomra nincsenek haverok, és barátokból is mindössze félmaroknyi.

Világrengető élmény volt, mikor utoljára álltam a közönség elé a szegedi Dóm téren. Mikor az a 4600 ember iszonyatos őrjöngéssel egyszerre felállt, éreztem, ahogy mellbe vág a robaj. Ott álltam középen, egészen picire zsugorodva. El is bőgtem magam és szaladtam ki sírva, mint egy kismalac.

Szerelem: Gyengévé tesz. Esendőség. Pontosan azért öl meg, mert minden fizikumom, minden intellektuális beállítottságom nap, mint nap boxmeccset vív. Nagyon-nagyon szükségeltetik ez a gyengeség. Nem kerestem soha, a szerelem az bekövetkezik. Van, hogy beleszeretek egy ember gesztusába, egy hangvételébe, egy mimikájába, és azt összerakom, és olyankor a szerelem egyben van nekem…

Régen az Elisabeth előadásai után 60-70 éves nénik jöttek oda hozzám azzal, ha valóban ilyen lenne a Halál, mint én, akkor boldogan mennének elébe.

A színház egy felelős hely. Nem hiszek a gondolkodás nélküli szórakoztatásban. Én a párbeszédben és a csoda pillanatában hiszek, amikor a nézőtér leszűkül a színpadra és egyetlen nézőre, akit valami hirtelen megérint, amikor személyessé válik a kapcsolat. Ehhez viszont gondolatok kellenek, amit színészként közvetítesz a színpadról, és eljutnak az értelemig, vagy előjön egy hatévesen megélt emlék onnan hátulról a kisagyból... Ha "csak" a lélekig jutsz el, az az igazi csoda.

"Ne törd...
Fodrozd a vizet...
Tedd végre azt, hogy lásd, érezd mi vagy...
S mi lehetnél, ha mindezt megteszed...
Meg mered tenni...
Mozdítsd a feszengő óceánok rezzenéstelen tükrét!
Hagyj nyomot...
Karcold a tükörbe mondatod:
"Folyik a nagy színjáték, s te is hozzáírhatsz egy sort…"
/A gig/